Bemutatkozás

Az alapító – mivel kompetensnek talált az alapítvány tevékenységét és célját tekintve –kurátorként engem bízott meg annak képviseletével, irányításával és működtetésével.

 

Az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán végzett jeltolmácsként, igen széleskörű tapasztalatot szereztem és számtalan élményt gyűjtöttem az elmúlt 12 év során.

Ezeket szívesen osztottam meg másokkal – természetesen a titoktartási kódexet szigorúan betartva. Meglepődve fogadtak egy-egy esetet a hallgatóim. Egyik történet például egy éppen szülni készülő siket édesanya esete volt, aki az orvos utasításait jeltolmácsolásom segítségével tudta követni. Vele szemben álltam, szigorúan rá és a tolmácsolásra koncentrálva, nehogy a látványtól elájuljak és így jeleltem neki, hogy „Lélegezzen mélyeket! Most nyomjon! vagy hogy „Kint van a baba!” Csodálatos, feledhetetlen pillanatok ivódtak belém egy életre!

Szintén döbbenten hallgatták – filmbe illő – embercsempészettel kapcsolatos bírósági esetemet. Itt egy nagyothalló személy által megélt történetet kellett hitelesen átadni a bíróság részére, amit ha én vagy kolléganőim nem tolmácsolunk oda-vissza (hangról-jelre, ill. jelről-hangra) lehet, hogy az ítéletnek egészen más kimenetele lett volna.

 

Sokféle emberrel és helyzettel találkoztam pályafutásom során, aminek köszönhetően kiszélesedett a látóköröm, személyiségem nagy fejlődésen ment keresztül. Ennek a változásnak igen nagy hasznát veszem a mindennapi életem során.

Életemben nemcsak az elmúlt 12 év volt meghatározó, hanem hallássérült szülők gyermekeként átélt élményeim is. Sokszor felteszik a kérdést: „Milyen volt siket szülők gyermekeként élni?”. A válaszom mindig az, hogy: „Semmi különös nem volt benne, mert nem tudom milyen lett volna, ha hallók a szüleim.”

Csodálatos, szeretetteljes gyerekkorom volt, siket szüleimnek köszönhetően. Természetesen –mint minden gyermek – én is éltem a lehetőséggel és kihasználtam szüleim siketségét. Akkoriban jeltolmács híján a hallássérült szülők saját gyermekeik segítségét kérték a személyes ügyeik intézésében. Így történhetett meg az is, hogy fogadó órákra jártam anyukámmal, ahol mindig kimagasló tehetségemről és szuper jó magatartásomról „hallhatott”, mindaddig, amíg egy alkalommal le nem betegedtem. Ekkor édesanyám a bátyámat kérte meg az értem kitűzött fogadó óra tolmácsolásra, amíg én otthon fekve próbáltam kilábalni betegségemből, ami annyira elhomályosította az elmémet, hogy a bátyámat elfelejtettem felvilágosítani a „kimagasló tehetségemről és szuper jó magatartásomról”. Ekkor derült ki édesanyám számára, – azóta sem tudtam megbocsájtani a bátyámnak, hogy nem volt a cinkostársam – hogy nem vagyok egy angyal.

 

Számtalan történetem van siket szülők gyermekeként és úgy tervezem, hogy egyszer majd nyitok egy blogot, hogy mindenki kedvére mazsolázgathasson belőle.

 

Összességében azt mondhatom, hogy élményekkel teli gyerekkorom volt, ami teljes értékű

életet jelentett számomra és hallássérült szüleim számára. Ez köszönhető barátaiknak, családtagjaiknak, kollégáiknak is, akik ismerték, elfogadták és szerették őket.

Vagyis csak válhatott volna teljes értékűvé, ha elfogadás hiányában nem kerültek volna számtalanszor olyan helyzetbe, amiben érzékeltették velük az ép emberek, hogy ők „mások”.

Sajnos ezt a mai napig tapasztalom. Színházakban a szülőket láthatóan zavarja a jeltolmács

jelenléte, félnek, nehogy a jelelés elvonja a halló gyermekek figyelmét a darabról. Nem beszélve arról, hogy a tv-műsorok szerkesztői a „többség” kérésére rendszeresen úgy döntenek, hogy leveszik a jeltolmácsot a kisablakból, mert az zavaró a nem siket nézők számára.

Nem tisztem feltárni az okait ennek a viselkedésnek, de megvan róla a véleményem.

Nem gondolnám, hogy az idő múlásával a fogyatékkal élő emberek helyzete egyszerűbb lesz.

Inkább beletörődnek a helyzetükbe és megtanulnak együtt élni a fogyatékosságukkal. Az én határozott véleményem az, hogy ők is élhetnek teljes életet. Ugyanúgy tanulhatnak, dolgozhatnak, családot alapíthatnak, mint egészséges társaik. Örömmel tölt el, hogy az egyetemen egyre több fogyatékkal élő diákkal találkozom a folyosókon sétálva.

A kultúra, a művészet, a szórakozás egyre inkább részévé válik mindennapjaiknak. Úgy gondolom azonban, hogy a teljes élethez elengedhetetlen az önelfogadás.

A társadalom pedig akkor lenne képes a pozitív változásra, ha az érzékenyítést már a gyerekkorban elkezdenénk. Igenis fontos, hogy gyermekeink fogyatékkal élő gyerekekkel együtt

nőjenek fel és természetes legyen a velük való együttélés.  Ne csodabogarakként kezeljék őket, csak azért mert máshogy néznek ki, vagy máshogy beszélnek. Rajtunk van a felelősség, hogy gyermekeinket ilyen szellemiségben neveljük, és úgy hiszem, jó úton haladunk.

 

A jogszabályok a törvény előtti jogegyenlőséget ugyan biztosítják, de nem teremtik meg automatikusan az esélyegyenlőséget. A törvény, amely kimondja, hogy a fogyatékossággal élő embereknek joga van a az akadálymentes és biztonságos környezethez, még nem jelenti az

akadályok tényleges megszűnését.

 

 

Vélemény, hozzászólás?